2009. december 25., péntek

SORSTIPRÓ EMLÉKEK

A Magyar Demokrata közéleti és kulturális hetilap 2000. Március 23.-án megjelent 4.évfolyam 12. számában közölt ,,Csengőfrász” pályázati felhívás érvényében bátorkodom, egy élő, emléksorozat felidézésére. Élő emléksorozat mely 1950-ben indult útjára, aztán az évek folyamán egyrészt sorsokat tört össze, másrészt viszont karriereket indított útnak. Tisztelettel kivánom nagyérdemű figyelmébe ajánlani a Történeti Hivatalnak a SZIKOMA és IKESZ ifjusági szervezeteknek az illegálításban kifejtett tevékenységeít és a bizonyítékul szolgáló hivatalos törvényszéki iratokat. Az 1945 utáni Romániában, országos viszonylatban, az első magyar középiskolás kommunista ellenes szervezetek voltak, amelyeknek vezetőít és tagjaít a szekuritáté letartóztatta és a Katonai Törvényszék ítélte kényszermunkára és nehézbörtönre. Bár annak idején, kezdetben, a Szabad Európa Rádió románnyelvű adásaiban is, napirendi témaként tálalta tizennyolcunknak letartóztatását, majd a tőrvényszéki zárt tárgyalások fejleményeít, aztán mikor kiszivárogtak a hírek, hogy a keresztyény ősközösség életformájának társadalmi szintre való emelése egy független Erdély határain belül, volt szervezeteink célkítűzése, a fennt említett rádió lelkes román és magyar riporterei, máról-holnapra kihagyták a rólunk szóló tudosításaikat bár sorainkba román és zsidó diákok is számláltattak. Kiszabadulásunk után, mint szélsőséges irredenta, soviniszta elemek szerepeltünk a szekuritáté nyilvántartásában és természetszerüleg beindult ellenünk az ,,átnevelés” cimfogalom fedőneve alatt és érvényében végzett beszervezés a szekuritáté kötelékeibe, ahol adottak voltak a lehetőségek a hétköznapi besugó, vagy akár külföldi hírszerző-hírterjesztői állások elnyerésére. Az 1989-ben rendezett, forradalom színjáték keretében végbevitt hatalomátvétel szűlte RMDSZ részéről már nem jelentett meglepetést számomra, hogy egy, a Krisztusi tanokba gyökerezett gyakorlat vezette független Erdély szószólóját a bolsevistikus-kapitalizmus módszereivel nemkivánatos személynek nyilvánította, és még ma is az európai globalizáció megszállotjaként írtózattal kezel minden függetlenségi vagy valóbankeresztyény törekvést és hatalmi poziciójának megtartásáért inkább vállalja az ágyrajáró parázna megvetettségét. Ezért használtam, az élő emléksorozat megnevezést.
Jelen jelentkezésemben, szigorúan a tények feltárását és személyemmel szemben és ellen véghezvitt, végrehajtott zsarolásokat, megtorlásokat, meghurcoltatásokat szeretném a nyilvánosság elé tárni a maguk valóságos mivoltukban és következményeikben. Mindezek felett, pedig úgy érzem, hogy ötvenév után eljött az ideje, hogy az 1950-es évek, számos kolozsvári magyar középiskolás diákjának nyilvános megaláztatását, de ugyanakkor a kiközösítés ellen tudatosan felvállalt ellenállását, valamint a jővő építéséért végzett tevékenységei során elért sikereít és emelt fejjel elviselt bukásaít feljegyezze a történelem, netán az illetékesek igazság tisztelete, a ma élő, márkás autók gázpedálját adidászban taposó, internetben fürdőző fiatal nemzedékünkkel is ismertesse tanultság gyanánt. Hiszen napjaink ifjú nemzedéke elpuhult az emberi eszmény és elvi meggyöződés hiányában. A globalizált európa piacgazdaságában pedig mint néző- de nem látó, mint halló- de nem értő valuta imádó, áldozza fel egyéniségét, népének hagyományaít, nemzetét és országát egy élettelen aranybálvány oltárán.
Szeretném, ha jelen soraim, egy emlékoldalát képeznék történelemirásunknak, bejegyezve Kolozsvár számos kiváló értelmiségének a második világháború utáni legnehezebb két évtizedét. Értelmiségiek és tanítvány -követőik, kiknek mind a mai napig sem emeltek szobrokat és illetékes vagy illetéktelen falakra nem biggyesztettek márványtáblákat, mert ezeknek az eszményi embereknek neve és munkássága nem koruk rothadságát próbálta illatosítani, hanem máglyát rakott az ál és spekulativ tudományok vigécei portékáinak, a vallások népeket és nemzeteket az egy igaz Istentől eltávolító, a világi hatalmak igájába csalogató, vagy kényszerítő dogmatikáinak, valamint a teremtett ember áldásos munkáját erőszakkal, vagy liberalizált álgazdasági politikával kizsákmányoló -izmusoknak és –ciáknak. Ezeknek az embereknek munkája és tanítása volt és marad az a fény és eső, mely az Erdély földjében maradt gyökereket táplálta, hogy életképpes új és új hajtásokat növeszthessenek, sziklába kötve az anyaföldet.

A következökben ismertetem az Állambiztonsági Szervek mellett működő Katonai Törvényszék Bukaresti Fellebbviteli Bíróságának 55/1953. sz. Dossziéjában található 1953 augusztus 19.-i tárgyalásán hozott, és 1953 augusztus 25.-én kihirdetett végleges és megfellebbezhetettlen 613. sz. Itélet - Határozatát, miszerint rendszerellenes államfelforgató tevékenységért és tiltott íratok terjesztéséért a következő vádlottakat ítéli börtönbüntetésre:
-VERESS ZOLTÁNT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra és 200 lej pénzbüntetésre ítéli. A 325. paragrafusának c. bekezdése érvényében 5 évi javítófogházra ítéli. A továbbiakban fenntartja az alapfokon hozott többi ítéleteket, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-MUZSI ANDRÁST a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra és 200 lej pénzbüntetésre ítéli. A 325. paragrafusának c. bekezdése érvényében 5 évi javítófogházra ítéli. A továbbiakban fenntartja az alapfokon hozott többi ítéleteket, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-PALOCSAY ZSIGMONDOT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra és 200 lej pénzbüntetésre ítéli. A 325. paragrafusának c. bekezdése érvényében, alkalmazva a 157. paragrafus enyhítő kítételét 3 évi javítófogházra ítéli. A továbbiakban fenntartja az alapfokon hozott többi ítéleteket, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-KOZMA ZSOLTOT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra és 200 lej pénzbüntetésre ítéli. A 325. paragrafusának c. bekezdése érvényében, alkalmazva a 157. paragrafus enyhítő kítételét 3 évi javítófogházra ítéli. A továbbiakban fenntartja az alapfokon hozott többi ítéleteket, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-BUSTYA DEZSŐT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra és 200 lej pénzbüntetésre ítéli. A 325. paragrafusának c. bekezdése érvényében 3 évi javítófogházra ítéli. A továbbiakban fenntartja az alapfokon hozott ítéleteket, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-DELBÁCS ENDRÉT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra és 200 lej pénzbüntetésre ítéli. A 325. paragrafusának c. bekezdése érvényében 3 évi javítófogházra ítéli, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-SZÁSZ ISTVÁNT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 2 évi javítófogházra ítéli. A 325. paragrafusának c. bekezdése érvényében 5 évi javítófogházra ítéli. A továbbiakban fenntartja az alapfokon hozott ítéleteket, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-KERESZTES ANNA ILONA MÁRIÁT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 1 évi javítófogházra és 100 lej pénzbüntetésre ítéli. A 325. paragrafusának c. bekezdése érvényében 3 évi javítófogházra ítéli, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-ASZTALOS LAJOST a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra ítéli és kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-BÚZÁS LÁSZLÓT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra ítéli. A 325. paragrafusának c. bekezdése érvényében, alkalmazva a 157. paragrafus enyhítő kitételét 3 évi javítófogházra ítéli, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-BODOR ÁDÁMOT a B.T.K. paragrafusa érvényében, alkalmazva a 157. paragrafus enyhítő kitételét 3 évi javítófogházra ítéli. A 325. Paragrafusának c bekezdése érvényében 3 évi javítofogházra ítéli. A 101 paragrafus érvényében kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-FÁBIÁN ISTVÁNT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 1 évi javítófogházra és 100 lej pénzbüntetésre ítéli. A 325 paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra ítéli, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-CSIKY ÁRPÁDOT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra és 200 lej péntbüntetésre ítéli. A továbbiakban fenntartja az alapfokon hozott ítéleteket és alkalmazva a 101. Paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-VOJT KÁROLYT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra ítéli. A 325. paragrafusának c. bekezdése érvényében, alkalmazva a 157. paragrafust 3 évi javítófogházra ítéli.
-GOLSTEIN TELEGDI MAGDÁT a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 1 évi javítófogházra és 100 lej pénzbüntetésre ítéli. A 325. paragrafusának c. bekezdésének érvényében, alkalmazva a 157. paragrafus enyhítő kitételét 3 évi javítófogházra ítéli, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-MÁTYÁS ERZSÉBETET a B.T.K. 315. paragrafusa érvényében 4 évi javítófogházra és 200 lej pénzbüntetésre ítéli.
-PATT NICOLAE – T a B.T.K. 327. paragrafusa érvényében alkalmazva az 1. paragrafust 1 évi javítófogházra ítéli. A 327. paragrafusának c. bekezdése érvényében, alkalmazva a 157. paragrafust 1 év javítófogházra és 100 lej pénzbüntetésre ítéli, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lej perköltség kifizetésére.
-KERTÉSZ GYULÁT a B.T.K. 315. Paragrafusa érvényében 3 évi javítófogházra ítéli. A 325. paragrafus érvényében 3 évi javítófogházra ítéli, valamint alkalmazva a 101. paragrafust kötelezi az elítéltet 100 lei perköltség kifizetésére.

Az Állambiztonsági Szervek mellett működő Katonai Törvényszék Bukaresti Fellebbviteli Bírósága ezt az Itélet-Határozatát sem velem sem szüleimmel, szóban vagy írásban nem közölte. A tárgyalásra mint elítéltet nem vezettek elő, így azt hiányomban tárgyalták. A tárgyalás időpontjában én már rég, a Fekete-tenger és Duna-csatorna építőtelepeinek Capul-Midia-i ,,haláltábor”-nak nevezett lágerében kényszermunkáztam. Ezt az Itéletet csak aláírás és pecsét nélküli másolatban sikerült megvesztegetés árán megszereznie Dr. Bodó László kolozsvári ügyvédnek édesanyám kérésére. Tudni kell ugyanis, hogy abban az időben, Katonai Törvényszék elnevezés alatt működött a szekuritáté külön Törvényszéke, egy báb ítélőbíróság, melynek tárgyalásai, csupán a nyilvánosság megtévesztését szolgáló formaságok voltak. Nyilvános ülései nem voltak. Kiváltságos esetekben, esetleg az első fokú hozzátartozóknak, szülőknek, testvéreknek vagy gyermekeknek engedélyezték a részvételt, azzal a céllal, hogy meggyöződhessenek a vádlott rokon bűnösségéről. A perrendtartás minden jogi előírást mellőzött. A vallató és kihallgató szekurítátés tiszt által megfogalmazott vádíratot a kijelölt ügyész felolvasta, a védő ügyvéd, ha a hozzátartozóknak volt annyi pénzük, hogy az ügyvédi honoráriumot módjukban állt kifizetni, és megkapták azt az ügyvédet aki politikai perekben résztvehetett, védőbeszédében röviden vázolhatta, hogy védence beismeri és megbánta tetteít. A vádlottat a bíróság nem hallgatta ki. A tárgyaláson a vádlott egy szót sem szólhatott. Köteles volt némán és lehajtott fejjel hallgatni. Összeláncolt lábaít nem volt szabad mozgatnia, hogy a lánc csörgése ne zavarja a tisztelt bíróságot. A hátra bilincselt kezeít köteles volt ökölbe szorítni, hogy ujjaival ne jelezhessen társainak, vagy esetleg a jelen levő hozzátartozóinak. Aztán mikor a bíró nevén szólította, kötelező módón annyít kellett mondania hangosan, hogy: -regret faptele-, azaz:-bánom tetteimet-. Ezt nem mondani nem lehetett. Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy a foglyok között volt egy egységesen kialakított és elfogadott nézet és magatartás, miért veresse az ember hiába halálra magát, vagy töltsön öt netán tíz napot kenyér és viz nélkül a sötétzárkában, mikor tulajdonképpen nem is hazudik, mikor kimondja, hogy bánom tetteimet, mert valóban mindenki bánta, hogy úgy folytatta illegális tevékenységeít és elkövetett olyan hibákat, hogy felderíthették. Filmekben, regényekben, emlékünnepélyeken, megemlékező beszédekben vagy önéletrajzi íratokban bárki bárkiről mondhatja, vagy írhatja, hogy a Gestapo, a KGB, a CIA vagy az ezek által szervezett és patronált Államvédelmi szervek vallatási módszereinek ellenállt, tagadott, nem mondta és nem írta alá amít azok akartak. De a szomorú valóság az, hogy az 1948-56 közötti évek politikai foglyainak nem adatott meg az a lehetőség, hogy az ellenük felhozott valós, vagy hamis vádakat a a kihallgatások során értelmezzék, azaz hogy a valós vádak tényét tisztázzák, hogy azok nem vétségek, hanem olyan társadalmi valóság tényezők amikkel szembe kell nézni és orvosolni kell, ugyanakkor a koholt rágalmak, hamis vádak valótlanságát adatokkal és tényekkel bizonyítsák. Nem volt erre lehetőség, mert abban az időben nem kihallgatások, hanem vallatások voltak. A vallató tisztek többségének, bár egy vagy két gimnáziumi osztály végzettsége sem volt, a társadalom pereméről összeverbuvált, minden kegyetlenségre kapható verőlegények voltak, akiket egy-két hónapos gyorstalpaló kurzuson -(ma intenziv tanfolyamnak nevezik)- al és főhadnagyi egyenruhákba öltöztettek, akik aztán vakon végrehajtották a kapott parancsokat. A parancsnokok, a magasabb rangú tisztek, mint századosok, őrnagyok és ezredesek nagy többségét a menekülésből, vagy lágerekből visszatért olyan hirtelen kinevezett és kiváltságos rangra emelt zsidó egyének alkották, akiknek bosszúálló vágyaít és hajlamaít a szekurítátét szervező és irányító KGB megbizottak alkalmasnak találtak ezekre a tisztségekre. Hát ilyen egyedekkel párbeszédet folytatni lehetettlen volt, vítába szállni velük vagy pedig ellentmondani nekik hiábavaló esztelenség lett volna. Hiszen a bolsevista szovjet vezetőség által 1948-ban hatalomba iktatott Román Munkás-Párt vezetőinek, az önkényesen kikiáltott Román Népköztársaság égisze alatt két nagy feladata volt: - Az értelmiségiek kiirtása és a gazdasági javak kisajátítása. Ezt az egy ország népe ellen elkövetett bűntényt, akkor osztályharcnak nevezték és rablógyilkosaít mint hősöket érdemrendekkel tüntették ki. Csupán azt nem lehetett soha tudni, hogy egy ilyen kitüntetés a kitüntetett valódi, vagy fedőnevére érvényes.
Az első feladat, az értemiségiek kiirtása volt a szekurítáténak leosztva. Hogy ez a folyamat a nemzetközi viszonyokban jogi szinezetet nyerjen szükséges volt egy olyan szerv felállítása, amelyik hivatalos formában, jogi normák keretében működve iktatja és hajtja végre ezt a feladatot. Ezt a célt szolgálta a szekurítáté keretében működő „Katonai Törvényszék”. Ugyanakkor ennek a fantom törvényszéknek a dossziéi alapján összeállított névsoros kimutatások bizonyították a hatalom vezetői felé, hogy a gondolkodók kiirtására, deportálására előírt ütemterv teljesítése folyamatos és túlteljesített, valamint már csirájában el van fojtva minden reakciós szervezkedés. Amiképpen a szekurítáté is megtagadott mindenféle felvilágosítást vagy magyarázatot a letartóztatott hozzátartozói számára, azonképpen ez a törvényszék sem kézbesített írásbeli ítéletet az elítéltnek vagy hozzátartozóinak. A tárgyalásra elővezetett vádlottak szóban sem értesülhettek a rájuk kiszabott büntetésekről, mert a bíróság minden alkalommal egy késöbbi dátumra tűzte az ítélethirdetést és tette mindezt azért, hogy a vádlottat bizonytalanságban hagyja végrehajtandó büntetésideje felől, a hozzátartozókat pedig megfélemlítse és elrémítse a véleménynyilvánítástól vagy további lépésektől, mint fellebbezés, vagy magyarázatokat kérő beadványoktól, felterjesztésektől. Az elítélteknek mindössze a rabszállító kocsi felelős őre olvasta fel a kisérőlevélből, a börtönben vagy kényszermunkán letöltendő éveik számát. Számok, melyeknek valótlansága felől később mindenki a maga módján meggyöződhetett. Tudni kell azt is, hogy a fennt említett időszakban több tizezerre tehető azoknak a száma, akiket még egy ilyen formális tárgyalásra sem vezettek elő, hanem egyenesen valamelyik lágerbe vitték és elhalálozásuk esetén még a családtagokat sem értesítették.
Mielött rátérnék a személyemet ért meghurcoltatások leírására, szükségesnek tartok még egy rövid ismertetést, a szekurítáténak az 1956 –os magyar forradalom után bevezetett és 1964-ig számos esetben alkalmazott zseniális módszeréről, mit aztán 1964 után általánosított. Volt, mintegy kétévnyi időszak 1956-58 között, mikor a letartóztatások száma érezhetően lecsökkent de fokozott mértékben folyt az információ gyűjtés, hogy aztán 1959-től beindúljon a gépezet, de most már nem a megszokott formában és új, iskolázott káderekkel. A politikai perek vádlottjai javarészt gyakorló tanárok, papok és egyetemisták voltak. Már több esetben a rokonok résztvehettek a tárgyaláson és az ügyvéd is próbálkozhatott egy halvány védőbeszéd elmondására, és volt rá eset, hogy ítéletet is hirdettek a félnyilvános tárgyaláson. Aztán az 1964.-ben kiadott amnesztiarendeletig, folyamatosan csökkent a politikai perek száma, de megsokszorozódott a megvesztegetésért és sikkasztásért elítéltek száma. Az 1964.-es amnesztiarendelet kisérőjelensége volt az állami vagyont védő kampány és ennek keretében a halálbüntetés bevezetése az egymillió lejt meghaladó sikkasztás esetében. Az 1989 előtti időszakban ez volt a román szekurítáté legzseniálisabb intézkedése. Úgy a külföldi, mint a belföldi közvélemény számára érthetőnek és elfogadhatónak bizonyult. Romániában nincs több politikai fogoly, felszámolják a korrupciót és megvédik a nép vagyonát. A hazai közvélemény, ezen túlmenően, fokozott szimpátiával viseltetett e törvény módosítás iránt, mert röpgyűlések, munkásgyűlések, pártgyűlések, termelési és szakszervezeti értekezletek beszámolóiban és az előre beütemezett hozzászollások által úgy tálalták a népnek, mint olyan intézkedést mely növelni fogja a termelés értékmutatóját és a személyes jövedelmet. Abban az időben a szekuritáté már annyira kiterjedt hálózattal rendelkezett, hogy minden vállalatnál, minden munkacsoportban, irodában, középiskolai osztályokban, egyetemi évfolyamokon, tanári testületekben beszervezett fizetéses, vagy zsarolt informátorai voltak, akik ha nem volt érdemleges rögtöni jelenteni valójuk, periodikusan havonként adták le írásbeli helyzetjelentéseiket, hogy ki kivel és mit beszél, hogy kinek milyen véleménye van a pártról, annak vezetőiről, az államvezetésről. Ílyetén, nagyon sokan akik bármilyen csekély mértékben is valamilyen illegális tevékenységnek részesei voltak, azt még családtagjaik előtt is titkolták. Ezért, nem beszélve a munkatársakról, barátokról de gyakran a családtagok is meglepődtek, mikor a haza nem tért családtag felől a rendőrség értesítette őket, hogy közjogi bünözőként letartóztatták azt. A vizsgálati fogságban levővel, a hozzátartozó nem érintkezhetett, havonta egyszer átvettek a számára két rend alsónemüt és ha a kihallgató tiszt engedélyezte 20 vagy 30 csomag cigarettát, élelmet azonban semmit. A vádlottnak amig a rendörségi fogdában töltötte vizsgálati fogságát védőügyvédre joga nem volt, így teljes elszigeteltségben, minden alapvető, elemi emberi jogoktól megfosztva, minden tekintetben a hatóságok kiszolgáltatottja volt. A hozzátartozók csak fizetett ügyvéd által értesülhettek a törvényszéki tárgyalás időpontjáról és a vádról, amit a védőügyvéd is csak az ügyészség vádíratábol ismerhetett meg. Voltak esetek, mikor egy-egy befolyásos ügyvédnek, közvetlenül a tárgyalás előtt engedélyezett az ügyész egy öt-tízperces beszélgetőt a vádlottal, a rendörségi kihallgató tiszt jelenlétében. A közjogi per és ítélethirdetés után, az arra szakképesített és kirendelt újságíró, a helyi közéleti napilap törvényszéki rovatában rögtön a közvélemény tudomására hozta az állami vagyont szemérmetlenűl dézsmáló, vagy megvesztegetett bűnöző nevét, foglalkozását és munkahelyét. Ílyetén a kívülálló rokon, ismerős és munkatárs részvéttel vagy kárörvendve, de közjogi bűnözőnek könyvelte el magában az illetőt. A valóság azonban, amít csak a letartóztatott és rabtársai ismertek egészen másképp festett.
Titkos és szoros összeműködésben állt a szekurítáté a rendőrséggel. A besúgók jelentései alapján felderített egyént, vagy rendőri egyenruhába öltözött szekurítátésok, vagy a rendőrség keretéből beavatott tisztek, vagy szimplán civilruhás rendőri igazolványt felmutató szekurítátésok tartóztatták le és vették őrizetbe. Az így letartóztatott személyt, attól függően, zárták a rendőrségi fogda egy közös cellájába, magán cellába, vagy különös felügyelet alatt a szekurítáté egy speciális cellájába, hogy milyen vádak voltak ellene és milyen beosztásban és hol dolgozott letartóztatása idejében. Azt is tudni kell, hogy 1958 után azokat a személyeket akik politikai szempontból veszélyt jelentettek, hamisított íratok és hamis tanuk által egy mondvacsinált közjogi vétség elkövetőjévé vagy részesévé tették. Azt pedig, hogy milyen magatartás, szó vagy írásbeli megnyilatkozás és tevékenység tett valakit veszélyessé politikailag, minden besúgónak a konspiratív lakásokban tartott tanfolyamokon megtanították. Kiterjedt konspiratív lakás-hálózata volt Kolozsvárnak is, a beszervezett bérlőt vagy háztulajdonost ma értesítették, hogy holnap ettől az órától addig az óráig ne tartózkodjon senki otthon, az ilyen lakásokhoz vagy házakhoz az illetékes szekurítátésnak kulcsai voltak. Ílyetén, az őrizetbe vett vádlottat előszőr a rendőrség vette kezelés alá és bírta rá, hogy beismerje és aláírja az ellene felhozott vádakat. A vizsgálati fogság tarthatott tőbb hónapig, esetleg évekig. Mikor aztán a delikvens már nem bírta tovább és mindent aláírt, következett a szekurítáté elegáns, választékos módorú kihallgató tisztje, kinek a bemutatkozása teljesen hiábavaló volt, mert egyikük sem használta az eredeti nevét, lévén mindegyiküknek fedőnévre kiállított igazolványa is. Ettől aztán megtudhatta a most már közjogi bűnöző, hogy mi az, az ok amiért letartóztatták. A továbbiakban aztán már a sablonos rutin fogások következtek. Itt már nem a vád beismerése volt a tét, hanem új nevek, helyszínek és események kellettek és ezen adatszolgátatások függvényében írták a közjogi dosszié jobb felsősarkára a kiszabandó fogházbűntetés éveinek számát. A közjogi tárgyalás után, most már az elítéltet a szekurítáté által kijelőlt börtönbe vagy munkatábórba szállították. Mielőtt rátérnék a személyemet ért üldöztetések leírására, még csak azt az egy szekurítáté tevékenységet vázolnám röviden, amivel az elmúlt tíz évben az írott sajtó nem mert foglalkozni, a rádió és TV adások keretében senki erről nem nyilatkozott és még a félretájékoztató politikai-show műsorok idétlenkedői is hallgattak felőlle.
Az 1978.-as évvel indult be az a nagyméretű és minden dossziét felűlvizsgáló akcióprogram, melynek az volt a feladata, hogy felderítse mindazokat a személyeket akiket egy államcsíny esetén, azaz, a Ceauşescu diktatura megbuktatása után alkalmazhat a szekurítáté az államapparátusba, a történelmi pártok újraindításával és új politikai pártok szervezésével megbízhat. E program különös figyelmet fordított a magyar nemzetiségű személyekre és azoknak kiválogatására, akik majd adott esetben és helyzetben készek és képesek lesznek teljesíteni a rájuk bízott feladatokat. Ugyancsak ennek a programnak az irányitása és vezetése alatt indult be ezeknek a kiválogatott aktivistáknak elő és felkészítő munkája. A kijelőlt személyt leváltották addigi beosztásából és fegyelmi úton más, az esetek többségében, kényelmesebb beosztást kapott, ugyanakkor előkészítettek a számára olyan íratokat, melyeket a megfelelő időben kézhez kapva, bizonyíthatta, hogy a diktatúra alatt űldőzve volt és ő is a többi elnyomottal együtt sórba kellett áljon a szójaszalámiért, aztán, hogy az események ne érjék váratlanul, időben elkezdték velük a tájékoztató beszélgetéseket a jővőt illetően. Ezért már 1985-86.-ban egyre gyakrabban lehetett hallani Iliescu nevét, mint a diktátor le és felváltóját.
Ezzel az elő és felkészítő akcióval párhuzamosan végezték a nemkivánatos személyek kompromittálását a már fentebb jelzett módón, kiállítva személyükre a közjogilag büntetett előéletet bizonyító erkölcsi bizonyítványt. A professzionistákká képzett rémhírterjesztő besúgók pedig elvégezték a közvélemény félrevezetését. Olyan szomorú eseteket lehetne itt felsorólni, mikor az ilyen aljas módón elítélt személy büntetését letöltve, meggyötörten kiszabadult és lekűzdve a szabadonbocsájtása feltételeként rágyakorolt megfélemlítéseket, kockára téve további sorsát, őszintén feltárta hozzátartozói előtt börtönbüntetésének valódi okaít, még szűk családi körét sem sikerült meggyőznie igazáról. Érthető tehát, hogy 1989 után ezeknek az embereknek a jelentkezését, a demokrácíát és hazafiasságot mímelő volt szekus pártaktivisták már eleve meghiusították, sajtókommentárok révén és hazug nyilatkozatok által. Mint ahogy az is való, hogy ezeknek a személyeknek őnérzete sem engedte, az együttélést vagy az együttműködést egy szövetség vagy szervezet keretében, volt törvény és egyházellenes diktatúra szolgákkal. Ezért örvendhetett rivaldasikernek 1989 decemberében a forradalom színjátékát forgató államcsínystáb.
Mert aki 1945 – 1989 között látó szemekkel és értelmes fülekkel Erdélyben, netán Kolozsváron élt, az első napok eseményeít figyelemmel kisérve meggyöződhetett a valóságról, hogy Tőkés László Temesvári ki és ellenállása napjaira időzített és szinkronizált Bukaresti tömeggyűlés Ceauşescu szerepeltetésével, a szekurítáté irányítását és védnökségét élvezte. Sajnos még tíz év eltelte után sem született meg egy, a társadalmi erkölccsel és néptisztelettel bíró politikai akarat, amelyik kimondaná és dokumentálná a valós tényeket és vállalná a felelösséget saját népe, a történelem és Isten előtt.
Szomorú, hogy az Erdélyi magyarság érdekképviseletét kisajátított magyar eminensek, bársonyszéki űlnökök soraiban sem dicsekedhetünk bár egy derék hazafival, aki a mellére tűzött nemzetiszínű kokárda, könnyekig megható simogatása közben felvállalta volna a gyakorlat közösségét Tőkés László és 1989 Temesvárának szellemiségével, jővőt biztosító célkitűzéseinek a megvalósításával. De hála a Teremtőnek, vagyunk még gyökerek, akik aszályban, árban, viharban és perzselő napsütésben is rügyeket bontunk. Éljük az Ígét és vigyázzuk a jelent, hogy történelmünk igazsága az általunk átélt valóság az utódokra szájról-szájra szálljon. Mert az igazmondás, akár a becsület, ma, már csak lemosolygott múzeumi relikvia, egy-egy sírkő, kopjafa vagy letaposott, besüppedt sírok néma csontjainak hallhatattlan sóhaja, a Golgotai kereszten függő Isten Fiú kiáltása: ELI, ELI ! LAMA SABAKTÁNI?


------------(((((((((((())))))))))))------------


Személyes meghurcóltatásaim, abba a történelmi korba gyökereznek, mikor Észak Erdély és így Kolozsvár is Magyarországhoz tartozott, 1940 és 1944 között. Időszak, mikor szüleim önálló kiskereskedők voltak Kolozsváron. A Kossuth Lajos út (ma 1989 december 21 sugár út, azaz Bulevárdul 21 Decembrie 1989) 5 szám alatti üzlethelyiséget bérelték az Unitárius Egyháztól és a tíz kiskereskedelmi részleget meg egy falatozót egyesítő áruház a „Magyar Bolt” cégtáblai elnevezése szerint volt közismert a városban egészen 1945 júniusáig, (egyettlen fénykép maradt meg az áruházról, a családi albumból, ha netán igény lenne rá), mikor a Szovjet Katonai Fennhatóság keretében működő román városparancsnokság levétette és az üzletet bezáratta. Helyébe a Viktória állami szövetkezetet nyította meg, majd 1948-ban a még ma is létező „Sora” áruházat létesítették a helyébe. Apámnak még akkor 1945-ben felajánlották megvételre a Bartha Miklós út 1 sz. alatti lebombázott, „Edény és Porcelán” Makkai üzletház területét és romjaít. Ide építtette apám akkor a „10-es ARUHÁZ”-at, melyet 1948 június 11.-ig sikerült fenntartania, mert akkor államosították. Ez volt az a nap családunk életében, mikor 24 óra leforgása alatt, a szó szoros értelmében mindenünket elvették, egy konyha asztalt, két hokedlit és egy díványt valamint a rajtunk levő ruházatot tartalmazó leltárral az Árpád út 70 sz. alatti szükséglakásunkban meghúzódhattunk anyámmal és a nővéremmel, mert apám öngyilkosságot kisérelt meg és a rendörség a mentőkkel a kórházba szállították, megtíltva Dr. Szabó Péter háziorvosunknak a kezelést. De nem lenne kórhű a kép, ha említés nélkűl hagynék néhány, „dicsősédes felszabadításunkat” jellemző és tükröző eseményt, melyek szomorúsággal árnyékolták nappalainkat és könnyessé tették éjszakáinkat, olyan események, mint: - A pontos dátumra már nem emlékszem, de 1944 október első napjaiban történt, hogy motorkerékpáros német katonák az Árpád út 5.sz. alatti házunk kapujában meggyújtották a gyújtózsinort, ami az Árpád úti Szamos hidat robbantotta fel. Minket a pincébe zavartak, ők pedig elrobogtak. Még meg sem nyugodhattunk a robbanások zajától, mikor fegyveres orosz katonák törték reánk a pince ajtót. Minden zúgot felkutattak, a növéremet akit a két hetvenen felüli nagynénik rongyokba bugyoláltak, mint valami vénasszonyt, félrelökték, de anyámat és apámat megfogták és rám fogva a fegyvert, intették, hogy ha nem mennek velük, minket lelőnnek. Apám két nap múlva haza jött, annyít mesélt el, hogy amint kivítték őket az udvarról, elszakították anyámtól és a deszka piacra vitték, hogy ásson sírgödröket. Hajnalban sikerült megszöknie és haza jönni. Édesanyám, harmad nap éjszaka vánszorgott be nagyapámékhoz, mezitláb, összetépett ruhában. Nagyanyámmal sirtak félrevonúltan, órákon át. Hogy merre vitték és mi történt vele, arról soha nem beszélt gyermekeivel. Ekkor gyűlőltem meg először életemben a bolsevista szovjet katonákat, a háborut. Közben, édesanyám púpos és öreg nagynénikéje, Rózika néni, naponként hozta a hireket, miszerint az orosz katonák biztatására, a városba tóduló román csöcselékek, apám üzletét, a Magyar Boltot is fel és összetörték és a drága selyem és szövet kelméket tépik és rabolják, húzván a földön maguk után. Aztán egyik este kaptuk a hirt, hogy Deák Ferencz nagybácsimat az oroszok az utcán megfogták és egy fogoly menetoszlopba lökték, majd az állomáson marhaszállító vagonba tuszkolták sok kolozsvári civillel együtt, és viszik őket Szibériába. Apám, több fiatalabb szomszéd férfivel együtt a padlásokon bújkáltak, hogy ne szedjék össze őket. Nagyapám anyámat, Matildka nénémet, Laci bátyám feleségét Piroskát, a szomszéd asszonyunkat Szilágyinét, növéremet Erzsikét a pincébe bújtatta és befalazta a bejáratot; az én feladatom volt egy rejtett kis ablaknyíláson a piszkos vedret kivenni és üríteni és az ételt becsempészni. Czinober Babát, a második szomszédunk leányát, az Árpád út 74sz. házuk udvarán, leskelödő szemeink láttára, öt orosz katona gyalázta meg, gúzsba kötött és ordító öreg szülei előtt, a kislány eme brutalítás után, egész további életére nyomorék maradt. Aztán 1945 tavaszán, mikor a város vezetésben már az oroszokon kivűl románok is voltak, apámat mint magyart, hat hónapra kényszermunkára húrcolták a kolozsi alagút újraépítéséhez. Közben kicserélték keresztleveleinket, én András-ból Andrei, a nővérem Erzsébet-ből Elisabeta lett. Szükségesnek érzem családom történetének ezt az időszakát dióhéjban vázolni, mert ezen időszakban fogantak meg bennem azok az érzelmek, melyek később, 1950.-ben oda vezettek, hogy megszervezzek egy illegális bolsevista, kommunista ellenes diákszervezetet.
A másik alap tényező, ami már zsenge gyermek és ifjú koromban nemzeti öntudatra ébresztett és hitbeli meggyöződést érlelt bennem, azt a Teremtő Atya kegyelme által, számomra rendelt és kiválasztott iskoláimnak, nevelőimnek, tanáraimnak és első sorban a konfirmációra felkészítő lelkészeimnek és az ők áldásos munkájának köszönhetem. Az első négy elemi osztályt, a kolozsvári M.Kir. 2sz. Áll. Elemi Népiskolában végeztem. Amint életem későbbi eseményei és világszemléletem kialakulása bizonyították, ez az iskola volt az az első közössége életemnek, amelyik Isten valóságát, az ember és hazaszeretet érzelmeít, az igazságosságot, a méltányosságot, az önbizalmat és önérzetet, az erkölcsi bátorságot valamint a kötelességérzetet a lelkembe ültette, értelmemben felkeltette és ápolta, az erkölcsös jellem szegelet kövévé építette énemben. Ez az iskola volt az az intézmény melynek keretében, 1940-44 között, a második világháború megpróbáltatásokkal telített éveiben, Karabásy Vilma tanító néni, különbséget nem téve közöttünk, szüleink társadalmi hovatartozásának függvényében, oly annyira, hogy még a tizóriai elemózsiánkat is halomba rakva, mindegyikünknek egyformán osztott harapnivalót, négy éven át, kitartó és áldásos munkával megtanított az írás és olvasás művészetére, az értelmes számolás értékére. A testgyakorlás, mint tantárgy számunkra nem a céltalan futkosás és ugrándozás volt, hanem a szorgalmas és hasznos fizikai munka, mivel szüleinket, hozzánktartozóinkat, a ránkszorultakat segíthettük és a fronton harcoló katonáinknak készíthettünk valami hasznosat, valamint szüleinknek, rokonainknak és osztálytársainknak ünnepi és alkalmi ajéndékokat. Kirándulásainkat, táborozásainkat, játszadozásainkat és szorakozásainkat az ének és zene tanulása nemesítette. Beszéd és értelemgyakorlati órákon ismerkedtünk szűkebb környezetünkkel és tágabb világunkkal a természettel, a növényekkel és állatokkal, mint Isten teremtett, élő, tökéletes és szép világával. A magaviselet nem csak egy általános fogalom volt, hanem tantárgy is, amelyik megtanított köszönni, kezetcsókólni, a családban és vendégségben viselkedni, ajtón kopogni, bemutatkozni, étkezni, ünnepnapi figyelmességre, közlekedni és vásárólni, azaz a mindennapi élet igényelte emberi méltóság tiszteletére, művelt magatartásra egy intelligens társadalomban. A szorgalom pedig az értesítőben, külön érdem jegyet kapott. A Hit és Erkölcstan volt aztán az a tanóra,amely fogékony de tájékozatlan gyermeki értelmünk színvonalán elindította azt a kristályosodási folyamatot, mely élővé tette számunkra az egy igaz Isten személyes valóságát, és örökérvényű Igazságát. Tudatosította bennünk népünk és nemzetünk fogalmát, behelyezvén így gyermeki kivoltunkat abba a Magyarországba melyet idegen nagyhatalmak halálra ítéltek, tipornak és irtanak, de amelynek feltámadásában kötelességünk hinni, mert annak egy örök isteni igazság a záloga. Ilyen ismeretekkel, tudattal és érzelmekkel felvértezve iratkoztam a Kolozsvári Református Fiúfőgimnázium I. b. osztályába, 1945.-ben.
Ez, az 1945– 48 közötti időszak képezte kamaszkori vajúdásaim éveít. Mint kis gimnazista a családom mindennapos új gondjainak közepette, az iskolában nap mint nap hallott és átélt újabb és újabb problémák következtében, benne találtam magam, egy forrongó nagy bizonytalanságban. Eldölt véglegesen, hogy Romániához csatolták Erdélyt. Megérkezett a hir, hogy nagybátyám, akit az oroszok húrcoltak el az utcáról, már Focşani-ban meghalt. Dr. Varga Lajos, édesanyám nagybátyja, aki 1940.-ig a Moszkvai magyar követségen dolgozott mint tanácsos, szüntelen igyekezett apámékat meggyőzni, hogy menekűlni kell amég lehet, mert Románia is Szovjet megszállás alatt marad és következni fog egy bolsevista diktatúra, amikor mindenkítől mindent elvesznek és akinek valamelyes birtoka, üzlete vagy műhelye volt azokat kényszermunkára deportálják. Az iskolában egyre gyakrabban hangoztatták, hogy csak román nyelvű iskolák lesznek. A falusi osztálytársaim egyrésze örvendett, mert a szüleik földet kaptak. Báró Bánffy Jankó pedig azt mesélte, hogy rokonaik, más báró és grófi családokkal együtt külföldre költöznek, mert birtokaikat elvették. A szüleim ha összeültek esténként a szomszédokkal vagy ismerösökkel, politikai pártokról beszéltek, meg hogy mi vár reánk, és mi elé nézhetünk, mi, a gyerekek. Aztán mi, a kisgimnazisták, mindezeket a hireket vittük magunkkal az iskolába, ahol aztán egymásközt osztottuk és szoroztuk. Igy tudtam meg, hogy vannak, liberálisok, demokraták, szocialisták és szocdemek, kommunisták és parasztpártiak, meg hogy Mihály királyt elűzik vagy nem, hogy a Groza Péter magyar pártfogó, de a Magyar Népi Szövetség sem fogja hagyni, hogy mind oroszországba vigyék a magyarokat, hanem csak a volt fasiszták és nyilasok után kutatnak, azokat fogják össze és végzik majd ki, Lajoska bácsink megnyugodva üzente, hogy a volt SS tiszt vejének sikerült a feleségével és kislányukkal Svájcba kijutni és így már biztonságban vannak. Közben hazajött apámnak számos volt zsidó üzletfele, nálunk futott össze Heller bácsi leánya a Heinrich úrral, akit le mucskos kommunistázott. Aztán ott voltak a szomszédaink, Lőrinczék akiknek Zizike lányukkal, a korai ifjúság kézfogásig menő szerelmét éltük és akik egyfolytában áradoztak az Ausztriában és Svájcban tapasztalt boldog életformákról, ugyanis ők 1944 nyarán a visszavonuló magyar és német hadsereggel elmenekültek Kolozsvárról és csak 1945 telén tértek haza, amít nagyon bántak. Persze az osztályban, kisebb csoportokba verődve tárgyaltuk a magunk módján az érdekes újdonságokat és így lassan-lassan kialakult egy olyan kis közösségünk, akik azonos módon értékeltük az eseményeket. Természetes, hogy tanáraink felfigyeltek beszélgetéseinkre, szóváltásainkra, dicsekedéseinkre. Igy történt, hogy miután Zilahi Sebestyén József tornatanár osztályfönökünk és Gönczi László iskola igazgatónk időt szántak és alkalmat kerítettek, hogy magánbeszélgetések keretében megmagyarázzák nekünk, hogy ne avatkozzunk a nagyok dolgába, mert nem értünk hozzá és akaratlanul is bajba keverhetjük szüleinket. Ezért aztán felhagytunk a nyilvános kisdiáki politizálással, de a mag már el volt vetve, ami késöbb kicsírázott. Csak késöbb, második politikai fogságom alatt döbbentem rá, hogy tanárainkat az 1945-48 közötti években hivatásuk teljesítése milyen kritikus helyzetek elé állította, és jónéhányan közüllük mennyire népünkhőz és hazánkhóz hűen teljesítették azt a nép és országépítő feladatot, amít magyarságuk lelkiismerete parancsolt számukra. Ha csak id. Cseh Gusztáv kézimunka tanáromra emlékezve idézem azt az oktatási módszerét, amely által, mikor a fa megmunkálásához szükséges szerszámokat bemutatta, vagy a házépítést, a szekerek, szánkók, bútorok, mezőgazdasági és ipari eszközök, az eredetit formát és alkotó elemek arányát és számát hűen tükröző miniatűrjeít velünk elkészíttette, mennyire természetes módon véste sziveinkbe, kitörölhetettlen rovásokkal, erdélyi magyar népünk hagyományaít, az életmódtól a viseletig és mennyire egyszerű eszközökkel ruházta reánk azt a nagy felelösséget, hogy ha ezeket az örökségeket nem gyarapítjuk és nem visszük tovább, netán kiiktatjuk mindennapi életünk gyakorlatából, nemcsak önmagunk magyarságát öljük meg, henem a magyar nemzeti eszme gyilkosai is leszünk. Dr. Nagy Géza, magyar és román irodalom tanárom volt az a másik nagy és jelentős nevelő személyisége kisgimnazista koromnak, aki úgy tudatosította bennem a hovatartozásomat, a szülőföldem megkötő erejét, országomat Magyarországot, mint hatalmat és világtörténelmet meghatározó tényezőt és mellette a Magyar Erdélyt, amelynek népe magyar tudott maradni az idők folyamán úgy életében, mint halálában és mindig volt elegendő hite , akarata és ereje, újjászületni és poraiból, alkotó munkájával újjrateremteni, a világ népeítől megkülönböztető és kimagasító hagyományaít, amikkel évezredek magyar kulturáját és önálló műveltségét bizonyította és kifejezte Teremtő Istenébe vetett megingathatattlan hitét, választmányosnak vallva magát az örökkévalóságra.
Az a kiváltság is megadatott számomra, hogy az 1948-évi iskolareformot megelözően ahoz a gimnazista nemzedékhez tartoztam, amelyiknek még hivatalos oktatási keretekben volt lehetősége a konfirmációra való felkészítésben. László Dezső lelkipásztortól és Csutak Csaba s. lelkész-vallástanártól kaptam konfirmációi ajándékúl és a konfirmációi áldás örökségeként: - Az emberi eszmény és az eszményi Ember – valóságát. Ők tanítottak meg a Kegyelem ajándékaival élni; a reménytelenségemnek célt és bizalmat adtak, megtanítottak a Hitet egy életen át tanulni, és a Szeretetet, mint az alkotás erőforrását munkába állítani. És még ma is, mikor egybevetem a lelkész, az irodalmár és az iparművész kézimunka tanár hagyatékát, úgy találom, hogy hármuk közös készítménye az az iránytű, amit mint féltőn szerető apák, de mint jővőt ismerő és alkotó, nemzet mentők és építők csomagoltak lelkemnek útítarsolyába. Iránytű, mely mindig a szülőföldemre mutat Erdély Földjére, ahova a Teremtőm helyezett és amelyet számomra örökségűl ígért, ez a föld követeli tőlem az itt maradó helytállást. Mert Árpád népének tőrzse magyar és magyarok vagy magyarosak a tőrzsi ágak, de a GYÖKÉR: - az Erdélyi magyar. Szükségesnek találtam eme kiválló lelkészek és tanárok érdemeít feltárnom, mert ők vérteztek fel és adták értelmemnek a talizmánt, hogy 1949-től kezdve erőm legyen a megaláztatások és meghúrcoltatások túlélésére és mindezek felett hitem és erőm legyen szüntelen harcba szállni, a láncokba vert, megváltásáért imádkozó magyar nemzeti eszméért. Harc, mely napjainkban készűl a döntő csatára. A lelkek bajonettküzdelme ez.
Az 1948 –49.-es tanévvel beindított iskolareform első VIII-XI osztályos Liceum, de most már a LICEUL MAGHIAR DE BĂIEŢ NR 2 CLUJ / 2 számú Magyar Fiúliceum Kolozsvár / VIII B osztályos tanulója lettem. Igy válltam tagjává annak a generációnak, amelyik első kisérleti alanya lett a kommunista tanűgynek, hogy sajátos világ és életszemléletének, valamint értelmezőképességének a sablonjára kineveljen egy materialista felfogással rendelkező, kommunista ideologiát életbeléptetni alkalmas fiatal értelmiséget. Itt a VIII B. osztályban vette kezdetét megaláztatásaim és meghúrcoltatásaim kálváriája és itt lettem ellenállója az emberi butaságnak, a mindennemű és fajta szabadságtiprásnak.
Első közvetlen élményem a kommunista tanügyi káderekkel a tanév kezdetén volt, mikor Bereczki aktivista tanár-elvtársnő, a tudomásomra hozta, hogy egy kizsákmányoló burzsuj bitangja vagyok, aki az osztályban nem ülhet a becsületes munkások és parasztok gyerekeivel egy padban, de mivel a Párt lehetőséget ad mindenkinek a rehabilitációra, kijárhatom a liceumot, de szégyenpadban kell ülnöm, az osztály sarkában, hát oda ültem. Aztán azt is tudtomra adta a tanár-elvtársnő, hogy minden tantárgyból a feleleteim és dolgozataim jegyeít két értékkel leszállítják, mert nem érdemlek többet, mert igy követeli ezt, az osztályharc, hát felvettem a harcot, és többet tanultam. Apám a korházban feküdt élet és halál között, üres szükséglakásunkban hetente meglátogattak a végrehajtók, hogy fenyegessék anyámat és követeljék, az államosítás és pénzstabilizáció után, az üzletünkre kirótt adót, a növéremet mint kizsákmányoló leányát, nem engedték érettségi vizsgára állni ,szabadidőmben és gyakran még az iskolából is elkérezve, vagy ellógva munkát vállaltam. Szerencsémre, tehetségem volt és gyerekjátékok, disztárgyak készítésével, mintázásával és festésével meg tudtam keresni, a napi krumplít és hagymát, ami hónapokon át mindennapi reggelink, ebédünk és vacsoránk volt. Időközben, számtalan esetben egy piros nyakkendős idegen tanár-elvtárs hivatott az igazgatói irodába és mikor fenyegetve követelte, mikor megható szavakkal kérte, hogy mondjam meg az igazat, hogy a szüleim hova dugták el az arany ékszereket, és milyen országokból kapnak leveleket, mert az egész családunk nagy bajban van, de ők, a hatóság emberei segíteni akarnak rajtunk. Ha akarom, mondták, megmenthetem a családomat és magamat. De, ha nem szolgáltatjuk be az aranyainkat és nem leplezzük le azokat a külföldieket, akik kémkedni akarnak és akikkel a szüleim kapcsolatban vannak, akkor apámat mikor kijön a korházból, bezárják a börtönbe, engem kirugnak az iskolából és csak mint napszámos dolgozhatok majd egész életemben, mert anyámmal és a növéremmel együtt deportálni fognak. Anyám mindennap sirva és kétségbeesve várt, hogy megtudja ha újra kihallgattak e vagy sem. Apámnak nem mertünk mondani semmít, nehogy még betegebbé tegyük. Ami aztán a helyzetemet elkomplikálta elsősorban az volt, hogy nem volt semmi féle-fajta ékszerünk, vagy pénzünk amit bevallhattunk volna, de nekem ezt nem hitte el a piros nyakkendős tanár-elvtárs, aki egy alkalommal a Horea úti rendörségre is bevitt, hogy jobban megfélemlítsen és akkor megmondta, hogy ő szekuritátés tiszt és hatalmában van bármít csinálni velünk, hát ha lett volna valami bevallani valóm, biztos, hogy akkor bevallottam volna. Akkor jöttünk aztán rá, hogy azok az elvtársak is, akik anyámat és a növéremet otthon keresték szüntelen és fináncoknak mondták magukat, tulajdonképen szekusok voltak. Végre egy félév után 1948 decemberében haza engedték apámat a korházból. Akkor kaptam egy jelentösebb pénzösszeget a „Victoria” szövetkezettöl, a dísz-tárgyakért és gyerekjátékokért, amít anyám vett fel, mert nekem még nem volt személyazonossági igazolványom, mert nem töltöttem be a 16. életévemet, de Heim igazgató, aki apámnak beszerzöje volt 1944.-ig elrendezte. Aztán a karácsony előtti napokban még a piacon is összeárúltunk egy kis pénzt játékokból és karácsonyfa díszekből, és így mire apám haza jött, már volt tüzelönk és végre anyám főzhetett is normálisabb ételeket. Akkor az ünnepek alkalmával kereste fel családunkat, Gădăleanu Mihai, aki a Kolozsvárhoz közeli Górbó faluból származó román ember volt, de 1944 októberéig az apám üzletében dolgozott mint kereskedősegéd, de mivel résztvett az illegális kommunista mozgalomba, 1942-ben letartóztatta a rendörség, apám azonban nem hagyta és felelösséget vállalva érte, pénzbeli kaució ellenében kiszabadította. Mihai sírva mesélte, hogy édesanyja naponta figyelmeztette és kérte, hogy keressen fel minket és hálálja meg amít apám tett érte, de eddig nem jöhetett mert három évig Bukarestben volt párttanfolyamon és a poziciója csak most tisztázódott, káderese és párttitkára lett a Textil-Kötöttárú és Cipő Lerakatnak ( ICRTI volt a vállalat röviditett román neve) és a tartományi pártbizottságnak is a tagja, hallotta, hogy mi történt velünk és most megpróbál segíteni amiben tud. Apám is sirva panaszolta el, hogy mi történt és aztán anyám unszolására én is el kellett mondjam, hogy miként vallatnak állandóan. Tény, hogy engen többet nem hivattak, apámnak pedig el kellett mennie egy lakatgyárba szakképzetlen munkásnak és igéretet kapott, hogy azután alkalmazzák a Lerakathoz . Igy az 1949.-es év csendesen indult. Több tanárom és tanárnőm is megértő szánalommal kezelt. Ez pedig zavart engem, megalázva éreztem magam és ezért büszke és dacoskodó lettem, de ilyetén aztán több megróvásban mint elismerésben volt részem. No, de az ördög nem alszik és így történt, hogy 1949 húsvétja előtt, Bobletek Jenő, a növérem udvarlója , egy délután két levelet adott ide nekem, és megígértette velem, hogy csak másnap este adom oda az egyiket az édesanyjának, a másikat pedig a növéremnek, de titokban, mert ő az éjszaka egy barátjával, motorbiciklivel menve átszöknek a határon, aztán Bécsből fog írni, és ahogy lehetőség lesz kifog szöktetni engemet és a növéremet is. Hát ez a reménység lelket öntött belém és pontosan teljesítettem a kérését. Igen, de az édesanyja úgy megijedt, hogy rögtön egy ismerős rendőrhőz futott és megmutatta a levelet, a rendőr hiába volt ismerős, mert hivatásához hűen értesítette az illetékeseket. Igy már kora hajnalban jelentkezett két szekuritátés és vallatóra fogott úgy engem mint a növéremet és büntetésképen, hogy nem adtam azonnal oda a leveleket, egy hétre kicsaptak az iskolából. Aztán Jenő írt Bécsből, majd Münchenből, és évek múlva Kanadából, de persze válaszolni egyikünk sem mert, mert az végzetes lett volna a számunkra. Ide tartozik még az a jelentős tényező, hogy az akkori Kolozs Tartományi párttitkár Fărăgău Nicolaie, anyám legkisebb hugának Deák Matildnak a barátja volt, ők ugyanis együtt dolgoztak évekig a Vasútnál, aztán alkalom adtán Matildkából is párttagot és aktivistát csinált, mivel nagyapám mozdonyvezető volt néném egészséges származást tudott bizonyítani és a szülei ellenzésével nem törödve, igyekezett jó aktvista lenni. Nos ez a párttitkár is tett néhány jó szót az érdekemben és így 1949 valamint 1950 nyarain, a vakáció idején, Rigán István osztálytársammal mint rakodó munkások dolgozhattunk a Párt egy teherautóján. Ez a tény, hogy a vakációk idején a Pártnál dolgoztam és, hogy szabadidőmben is játékokat készítek a szövetkezeknek, egy bizonyos fokú elismerést váltott ki a számomra az iskolában, egyrészt egyre több tanárom és tanárnőm kezelt egy nívon a többiekkel, és egyre több osztálytársam, már nem le hanem felnézett reám. Szinte a fél osztály szimpatiáját akkor nyertem el, mikor mindenkinek kérvényt kellett írni, hogy vegyék fel tagnak az alakuló KISZ.-be, azaz a Kommunista Ifjak Szövetségébe, az egyedüli voltam, aki nem kérvényt írtam, hanem kijelentettem, hogy nem akarok KISZ tag lenni. Ekkor voltam egy hosszú kihallgatáson Dr. Árkossy Sándor iskola igazgatónál, aki végül azzal küldött útamra, hogy ő megismert engem, és bízik bennem és hiszi, hogy nem fog csalódni bennem, de kér, hogy fogadjam meg a tanácsát, a gondolataimat tartsam magamban és csak azt mondjam amít szabad és ismerjem meg előbb azokat akikkel netán barátkoznék. Másnap, földrajzórára, amít ő tartott, behozta óvodás Istvánka kisfiát, mellém ültette a padba, hogy vigyázzak rá és ez így volt aztán tanév végéig, minden földrajzórán . Talán ez a gesztus volt számomra az a szellemi és lelki katalizátor ami felgyorsította bennem a pozitiv és negativ emlékek, események következményeinek a kikristályosodását és megérlelte bennem azt az elhatározást, hogy nem nézhetem tétlenül egy hazug ideologiának a kiteljesedését és Erdély magyarjainak a kiirtását Lehet, hogy annyi más együttérző vélménynyílvánítás mellett, talán mégis ez a gesztus értette meg velem, hogy annak a diktatúrának amelyik úrrá lett felettünk számos ellenzője van úgy az idősebbek mint a fiatalok között. Érdekes, hogy amikor 1990.-ben vagy 91.-ben, már nem emlékszem a pontos dátumra, véletlenül Kolozsvár főterén összefutottam Árkossy tanár úrral, első szava az volt hozzám:- Te Bandi, még emlékszel Istvánkára, mert ő sokszor még ma is emlegeti a fehér pulóveredet, amin három zöld fenyőfa és három őzike volt.
1950-51.-es tanévben, már lazíthattam, ami a tanulás mellett a munkát illeti, mert közben apám állásba került, a növérem is munkásnő lett a gyógyszergyárban, így családi költségvetésünk, a létfenntartás színtjén mozgott. Ekkor lett osztálytársam Kozma Zsolt, akinek édesapja református lelkész volt Árpástón, azonban kényszerítve volt a körülményektől, hogy letegye a palástot és mint hegedüst alkalmazták a Kolozsvári Magyar Operához, igy beköltöztek kolozsvárra és Zsolttal nem csak osztálytársak, hanem közeli szomszédok is lettünk. Mivel közös volt az útunk reggel az iskolába, délbe pedig haza, hamar barátokká lettünk. Akárcsak nekem, az ő álma is az volt hogy kémikusok legyünk. Nehéz anyagi körülmények között éltek, és lakásuk is eléggé szűkös volt. Nekem viszont szerencsém volt, mert sógorom, aki a Gázműveknél dolgozott bevezette a lakásunkba a földgázt és így felszabadúlt a fáskamaránk. Ide rendeztem be magamnak egy laboratóriumot és egy kis dolgozó szobát, aztán szinte nap mint nap együtt tanultunk Zsolttal. Megismertük egymás múltját, és megállapítottuk, hogy nagy a hasonlóság és ami a jővőnket illeti gondjaink és problémáink közösek. Ekkor ajánlottam fel Zsoltnak, hogy legyen segítségemre, egy illegális, egyelőre ifjusági szervezet megalapításában, mert még van egy megbizható osztálytársunk Szász István, aki hajlandó alapító tagja lenni egy ilyen szervezetnek. Hosszas elemzések és alapos egyeztetések, tárgyalások eredményeként 1950 november 30.-án, András napján, aláírtuk a SZIKOMA baráti társaság alapító okmányát. Saját kezüleg, zöld árnyalatú kemény kötésű borítóban, és a borító címlapjára Erdély cimerét illesztve készítettem azt a Törzskönyvet, melynek első fejezete tartalmazta az alapító okiratot. Okirat, mely meghatározta a társaság szervezeti jellegét, mint Istenben hivő, a Krisztusi tanokat követni akaró és az első pünkösdi közösség elveít és gyakorlatát társadalmi életformává kialakító harcát elindító és felvállaló szervezetet, egy független Erdélyi Birodalomban.
A szervezet neve, a három alapító tag névkombinációja.
A szervezet célja, a független Erdélyi Birodalom megalapítása.
A szervezet első folytonos tevékenysége, a bolsevista – kommunista terror leleplezése, kegyetlenségeinek nyílvánosságra hozatala, az ártatlanúl, titokban elhúrcolt és a Feketetenger-Duna-csatorna kivégzőlágereibe internált, vagy az ország más nehézbörtöneibe jogtalanúl fogva tartott áldozatok neveinek a népszerüsítése irott és szóbeli formában, úgy szintén a kollektivizélésnak ellenszegült a Bărăganba kényszerlakhelyre telepített „kulákok” neveínek a nyílvános felderítése.
1951 öszén, az új tanév első napjaiban, tudomásunkra jutott, hogy alakulóban van iskolánkban Veres Zoltán és Palocsay Zsigmond szervezésében az IKESZ-Ifjusági Kommunista Ellenes Szervezet-. Bár Veres Zoli az iskola KISZ-Kommunista Ifjak Szövetsége- titkára volt, és Palocsay Zsiga édesapja mint a Kommunista Párt aktivistája a kolozsvári Kertészeti Kisérleti Telep igazgatója volt,tárgyalásaink folyamán több elvi és gyakorlati kérdésben problémáinkat egyeztetni tudtuk. Illegális tevékenységeink veszélyességét felmérve, elhatároztuk több művelet végrehajtását, a legnagyobb jelentőséget az 1952 május elsejei röplapoknak tulajdonítottuk. Igy sikerült, hogy 1952 április 30.- ról május 1.-re virradva, a kötelező díszfelvonulásra gyülekezö emberek már házaik udvarán, munkahelyeiken, a gyárak elötti térségeken , középületek elött és a sport telepen szedhették a földről és olvashatták a röplapokat. A röplapok szövege pedig, a következő volt:
„ Munkások! Parasztok! Értelmiségiek! Harcoljatok minden erőtökből a bolsevista-kommunista vörös kutyák ellen, akik rombadöntik családotokat, elhúrcólják rokonaítokat, elkobozzák javaítokat ! ”
A röplapok, mintegy tízezer példányban lettek kinyomtatva és kiszórva. Több eredeti példány ma is megtalálató, a fenntebb jelzett dossziékban. E sikeres akció után , a SZIKOMA vezetői úgy értékeltük a helyzetet, hogy egy meghatározatlan ideig, tartozkodnunk kell a hasonló, nyílvános szerepléstől, az IKESZ.-sek azonban felbuzdúlva a sikeren, ragaszkodtak ahhoz, hogy augusztus 23.-ra is jelentkeznünk kell egy újabb és terjedelmesebb röplappal. A Palocsai kertben történt többszöri találkozásaink után, 1952 júniusában megszüntettük kapcsolatainkat az IKESZ.-el, kölcsönösen felvállalva azt a kötelezettséget, hogy lebukás esetén, vállaljuk a felelösséget, anélkül, hogy bemártanánk a másik szervezetet. Közben, mint nyílvántartott osztályellenség, volt kizsákmányoló gyereke, szigorított érettségi vizsgát tettem 16 tantárgyból külön bizottság elött, elért jegyeimet pedig Bereczki Anna kémiatanár elvtársnő, az iskola párttitkára birálta felül és csökkentette le. Mint sikeres érettségizett, mikor augusztus elején beadtam a beíratkozási dossziémat a Bolyai Egyetemre, Bányai dékán úr, akinél kihallgatást kértem, tudatta velem, hogy próbálkozzak majd úgy 15-év múlva, mert addigra véget ér az osztályharc, de a jelenben, mint egy piszkos kapítalistának a fia nem ülhetek egy padban, a becsületes munkások és parasztok gyerekeivel.
Úgy az IKESZ, mint a SZIKOMA szerkezeti felépítése, irattára, felderített tagjainak névsora és tevékenysége, szintén a fennt nevezett dossziék bűntárgyi bizonyítékaiként a szekuritáté irattárának leltárában találhatok. Ezeknek ismertetése, a jelen pályázat keretébe nem fér be.
Az 1952 augusztus 21.-én történt letartóztatásom elözménye volt, hogy Veres Zoltán és Palocsi Zsigmond rendeletére, az IKESZ újabb röplapok kinyomtatásába kezdett, augusztus 23.-ra. A nyomtatás és csomagolás műveleteít a Delbács Endréék pincéjébe összpontosították. Delbács Endre leánytestvérének udvarlója Lőrinczy Ottó osztálytársunk,- (akiről mint később meggyőződtünk, hogy a szekuritáté egyik beépített diákja volt az osztályunkban), - akinek természetesen feltünt, hogy Endre több osztálytársával valamin dolgoznak a pincében. Augusztus 19.-én rávette jövendőbeli apósát, hogy mejenek le a pincébe és nézzék meg, hogy mivel foglalkozik Endre a barátaival és így találták meg a nyomtatót és a röplapokat. Afelől is meggyőzte az Endre apját, hogy ezt feltétlenűl jelenteni kell a szekuritáténak, és biztosította , hogy neki rokona van a szekuritátén, aki úgy fogja intézni az ügyet, hogy csak Endrét tartóztassák le és a család megszabadúljon a meghúrcoltatásoktól. Igy mire Endre haza ment, már kész tények elé volt állítva. Beismerte, hogy van az iskolában egy illegális anti kommunista szervezet, az IKESZ, amelyiknek ő is tagja és, hogy ez a szervezet nyomtatta és szórta szét május elsején is a röplapokat, úgy szintén lediktálta az általa ismert tagoknak a neveít. Igy 19.-én délután Lőrinczy elment intézkedni és este már letartóztatták Delbács Endrét és Veres Zoltánt. Aztán a Veres és Delbács vallomásai alapján elkezdődött a többiek összeszedése.20.-án délben kaptam a hirt a letartóztatásokról. Kozma Zsolttal és Szász Pistával nem tudtam kapcsolatot teremteni. Menekülésre nem gondoltam, mert tudtam, hogy azzal csak szüleimnek ártanék. Beültem a laboromba, és nem tudtam mít tegyek. Már akkor cigarettáztam és így egyiket gyújtottam a másikról. Nagy idegességemben így jöttem rá, hogy egyetlen dolog amít tehetek, hogy eldugjam amire hirtelen, talán még van időm. Mert egyre jobban hatalmasodott el bennem az az érzés, hogy hiába válltunk szét, a mi neveinket is bevallják,pláné mikor rágondoltam azokra a kegyetlen kínzásokra, amikröl járta a szóbeszéd, hogy kegyetlenebbek mint a volt Gestapo-módszerei és már ott láttam magamat, amint én is vérben, cafatokká verve mondom a beismerő vallomásokat. Igy aztán hirtelen összekapkodtam azokat az irásokat, füzeteket és dossziékat amiket személyesen írtam és csak én tudtam róluk és a kamara tető belső, tágas eresz aljába tettem, melléjük dugva a kis hatlövetű , hat milliméteres forgópisztolyomat. Néhány percig bizonytalankodtam, hogy dobjam be a Szamosba, melynek partjára a hátsó udvarunk kiért és így észrevétlenül megszabadulhattam volna tőle ,de mikor hirtelen eszembe jutott április 30.-nak május 1.-re virradó éjszakája, mégis úgy határoztam, hogy nem dobom el, hanem eldugom. Azon az éjszakán pedig az történt, hogy amikor a röplapok szétszórása után Szász Pistával a Sport-telepről jöttünk haza felé és a Sétatér bejáratánál a Magyar Szinház elött, a már riadóztatott szekusokat észrevettűk, a kis pisztolyt a kezemben levő vászon spencerembe fogtam felmérve a helyzet veszélyes voltát, de beláttuk, hogy amennyiben megállítanak esztelenség volna lőni és abba is megegyeztűnk hirtelen, hogy amennyiben mégis gyanusnak találnak és lekapnak, nem tudunk semmiről semmít, mi egy kislányt kisértünk haza a táncpróbáról, mert másnap szerepelünk a felvonuláson, a pisztolyt pedig itt a parkban találtuk. Közben megszokott léptekkel , beszélgetve közeledtünk a park kijárata felé, ahol már két börkabátos szekus jött elénk. Durván felszólítottak, hogy álljunk meg, emeljük fel a kezeinket és forduljunk meg, aztán végig motoztak, ami a szerencsémk volt, hogy az én motozóm a spenceremet nem vette ki a kezemből, hanem csak úgy többször végigtapogatta, aztán megnézte az ingem zsebéből kivett személyazonossági és diák igazolványomat, vissza adta a nadrágzsebenből kivett zsebkendőmmel együtt és elengedett, Pistával hasonlóan járt el a másik szekus. Hát akkor én úgy éreztem, hogy nekem az a kis pisztoly adta azt a bátorságot, hogy annyira nyugodtan viselkedjek és csak miután haza értem és bementem a fürdőbe, kezdtem el reszketni és lepett el, egy hidegvízes verejték.
Aztán mindent rendbe téve, csak kémiai, fizikai és számtan könyveket és füzeteket hagyva az asztalon, bezártam az ajtót és bementem a lakásba lefeküdni. Ez egy másik nagy megpróbáltatás volt számomra, mert lakás szűkében egy szobában aludtam apámmal és anyámmal és miután lefeküdtem megrohantak a gondolatok, hogy most már mindegy, hogy mi lesz velem, de nem e kevertem bajba anyámékat és netán nővéreméket is, akik még mint fiatal házasok, háromhónapos kisfiukkal a másik szobában laktak. Imádságaim összekeveredtek kúszált gondolataimmal és képtelen voltam egy igazoló választ megfogalmazni őnmagamnak, hogy miért tettem, amít tettem. Ebben a bizonytalan vergődésben nyomott el az álom. Az ébresztőim aztán, egy új világba vittek.
Úgy éreztem, hogy az ok és okozat érthetőségi függvénye feltétlenűl szükségessé teszi, hogy meghurcoltatásaim történelmi hátterét ismertessem röviden, úgymond dióhéjban. Mert igaz, hogy 1952 augusztus 21.-én a Szekuritáté felszámolta a SZIKOMA.-t és az IKESZ.-t, de minden szigorított ellenörzés és számbelileg megnövelt besugó hálózat ellenére, ugyancsak a 2sz. Magyar Fiúliceumban letartóztatásunk után, megalakult a Dr. Nagy Géza irodalom tanár irányította Petőfi-kör, amelyiknek tagjai az eszmét tovább vitték és az is igaz, hogy 1953.-ban őket is letartóztatták és több évi börtönbüntetésre itélték. És az is igaz, hogy kiszabadulásunk után, egyedül maradtam a tagok közül, a kiéleződött osztályharc cirkuszának a porondján.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése